Nuclear Power and Geopolitical Conflicts: Classification of Nuclear Countries (Chapter 5)¶

Könyv: Nuclear Power: Technology, Geopolitics, and Economics (Springer, 2026) Szerzők: Christian von Hirschhausen, Claudia Kemfert Eredeti oldalszám: 135-154 Open access: CC BY 4.0 (https://doi.org/10.1007/978-3-031-99894-2) Wiki raw: [books/ch05.md] szinkronizálva a könyv-feldolgozás során Forrás: [books/ch05.md] szinkronizálva a könyv-feldolgozás során

Bevezetés: a nukleáris energia kettős természete¶

Az atomenergia fejlődése a II. világháborúig nyúlik vissza, és kezdettől fogva összefonódik a katonai alkalmazásokkal. Bár a közvélekedés a nukleáris energiát főként az erőművekben történő villamosenergia-termeléssel azonosítja, ez csupán a technológia kereskedelmi oldalát jelenti, amely a globális elsődleges energiatermelésnek mindössze mintegy 3%-át adja. A fejezet célja a nukleáris energiának a geopolitikai konfliktusokban betöltött szerepét vizsgáló szakirodalom összefoglalása, valamint egy koncepcionális osztályozás felvázolása, amely a könyv 6. és 7. fejezetében megjelenő mélyebb elemzések kísérő fejezeteként szolgál. A szerzők először a nukleáris energia második világháború óta tartó kettős felhasználását tekintik át, majd az „első” és a „második” nukleáris korszakot jellemzik Bracken (2012) megközelítését követve. Ezt követi a mintegy 40 nukleáris ország geopolitikai helyzet szerinti csoportosítása, a Stirling és Johnstone (2018) által kidolgozott politikai tudományi tipológia alapján. A fejezet kitér a három nukleáris szuperhatalom, az Egyesült Államok, Oroszország és Kína jelenlegi helyzetére, végül a potenciális új belépő országok („newbies”) és az autokrácia közötti korrelációt vizsgálja Neumann et al. (2020) nyomán.

A nukleáris tudomány és a hadviselés összefonódása¶

François Lévêque, a párizsi École des Mines kutatója az atomenergiát a tudomány és a hadviselés gyermekeként jellemezte. A tudományos alapok a 20. század első felében teremtődtek meg: Leo Szilard 1933-ban publikálta a nukleáris hasadás elméleti alapjait, Enrico Fermi 1934-ben a béta-bomlás („Fermi-kölcsönhatás”) elméletét, Otto Hahn és Fritz Strassmann 1938. december 17-én Berlin-Dahlemben (Thielallee 63) kísérletileg is létrehozta a hasadást, az elméleti értelmezést pedig Lise Meitner és unokaöccse, Otto Frisch 1939 januárjában Stockholmban adta. A láncreakció fenntartásának elméletét Joliot-Curie írta le 1939-ben Párizsban, majd a kísérleti bizonyítékot 1942-ben Chicago-ban Szilard és Fermi csapata szolgáltatta.

A katonai alkalmazás lehetőségét már az 1920-as években felismerték a tudósok, de a tudomány és a hadviselés közötti szoros kapcsolat a II. világháború kontextusában teljesedett ki. 1939 nyarán a magyar emigráns fizikusok, Szilard, Wigner és Teller, sürgették Albert Einsteint, hogy levelet írjon az amerikai elnöknek, Franklin D. Rooseveltnek. Einstein 1939. augusztus 2-án írt levelében figyelmeztette a politikai és katonai vezetést a német nukleáris fejlesztés veszélyére. A Pearl Harbor-i japán támadás (1941. december 7.) után az Egyesült Államok katonai vezetése elkötelezte magát az atombomba kifejlesztése mellett. A Manhattan Project, amely kezdetben Manhattanben (New York) működött, majd a new-mexikói sivatagba költözött, több mint 130 000 embert foglalkoztatott több mint 20 helyszínen. Az Oak Ridge-i (Tennessee) telephely az U-235 izotóp 80%-nál magasabb dúsítására szakosodott a „gun-type” uránbomba számára, Hanfordban (Washington) plutóniumot állítottak elő az „implosion” típusú bombához, Los Alamosban (Új-Mexikó) pedig a szerelvényezés és a gyújtás finomhangolása zajlott. Az első plutónium-bomba tesztjére 1945. július 16-án került sor Alamogordoban, majd 1945. augusztus 6-án Hirosimára, augusztus 9-én Nagaszakira dobták le a bombákat; a becslések szerint több mint 100 000 ember halt meg azonnal, és további több mint 120 000 súlyos sérülést szenvedett.

Más országokban is szoros volt a tudomány és a hadsereg kapcsolata. Az Egyesült Királyság a nukleáris fizika egyik központja volt az 1920-30-as években, és 1940-ben Rudolf Peierls és Otto Frisch Birmingham-ben elkészítette az első bombatervet. A francia Joliot-Curie-k szándékosan kerülték az amerikai-brit együttműködést, a Szovjetunió pedig Klaus Fuchs vezette kémhálózaton keresztül jutott hozzá a tervrajzokhoz. Németországban az 1920-30-as években Göttingen, Berlin, Lipcse és München a nukleáris fizika és kémia globális központjai voltak, de a vezető kutatók emigrációja és a náci rendszer érdektelensége miatt az 1939-ben alapított „Uranverein” (Uránklub) csupán korlátozott eredményeket ért el. A háború végén a haigerlochi (Svábföld) pincében talált grafit-alapú kísérleti berendezés egy kezdetleges kísérleti eszköznek bizonyult, ami meglepte a szövetséges szakértőket.

A hidegháború alatt a nukleáris fegyverek fejlesztése a hasadás és a fúzió kombinációján alapuló termonukleáris fegyverek, az ún. hidrogénbombák felé mozdult el. Ezek hatóereje az első hasadásos bombákhoz képest több ezerszeresére, akár több millió tonna TNT-egyenértékre nőtt. Az Egyesült Államokban Edward Teller és Stanislaus Ulam csapata 1954-ben tesztelte az első hidrogénbombát, a Szovjetunió Andrej Szaharov vezetésével 1955-re követte. Az ENSZ Biztonsági Tanácsának öt állandó tagja, az Egyesült Államok, a Szovjetunió (később Oroszország), az Egyesült Királyság, Franciaország és Kína, mind kifejlesztette a nukleáris fegyvert.

Az első és a második nukleáris korszak¶

Geopolitikai konfliktusok nélkül nem létezne nukleáris ipar. A hidegháborús szembenállás nem csak a Szovjetunió és az Egyesült Államok között zajlott, hanem számos regionális konfliktus formájában is testet öltött (Korea, Vietnam, Angola). Az 1940-es és 1950-es évek katonai alkalmazásai megalapozták a nukleáris reaktor-technológia elterjedését: az amerikai haditengerészet 1954-ben helyezte üzembe az első nukleáris tengeralattjárót (a „Nautilus”-t), a szovjetek 1957-ben a „Lenin”-t. A nukleáris tengeralattjárók mind a mai napig minden nukleáris fegyverrel rendelkező állam haderejének DNS-ébe beépültek. A hidegháborús fegyverkezési verseny felgyorsult a berlini válság (1948/49) és a koreai háború hatására, miközben mindkét fél megkezdte nukleáris technológiájának szövetségesei közötti terjesztését és a fegyverminőségű hasadóanyagok ellenőrzését (Eisenhower 1954-es „atoms for peace” beszéde, Hruscsov 1956-os beszéde a békés egymás mellett élésről).

Az 1989-es berlini fal leomlása és az 1991-es szovjet felbomlás után sokan a „történelem végét” hirdették, ám ez az értelmezés figyelmen kívül hagyja a hidegháború árnyékában már korábban lezajlott fejleményeket. Bracken (2012) szerint nincs éles törés a két nukleáris korszak között, hanem fokozatos átmenet zajlott a bilaterális első nukleáris korszakból a multipoláris másodikba. A második nukleáris korszak több lehetséges kezdőponttal bír: 1964, amikor Kína belépett a nukleáris hatalmak sorába (1967-től már hidrogénbombával is rendelkezett); 1974, India első nukleáris tesztje („Smiling Buddha”); az 1990-es évek, amikor India és Pakisztán újabb teszteket hajtott végre, és Abdul Quadeer Khan, a Berlini Műszaki Egyetem korábbi hallgatója, Pakisztán nukleáris bombáját fejlesztette és Líbiának, Iránnak és Észak-Koreának próbálta értékesíteni.

A második nukleáris korszakot Bracken (2012, 122) posztkoloniális korszakként jellemzi, amelyben nem csupán a 20. századi hidegháború, hanem a Vasco da Gama-korszaknak nevezett 500 éves nyugati dominancia is lezárult. A többpólusú második korszak főszereplői Dél-Ázsia, Kelet-Ázsia, valamint a Közel- és Közép-Kelet; a hagyományos ENSZ-tagok (Egyesült Királyság, Franciaország) mellett megjelennek az ún. nem hivatalos nukleáris hatalmak (India, Pakisztán), a sajátos esetek (Dél-Afrika, amely 1989-ben feladta nukleáris programját; Izrael, amely katonai programmal rendelkezik, de polgári atomerőműveket nem üzemeltet), az új belépő Észak-Korea, és a gyanú szerint nukleáris fegyverek fejlesztésén dolgozó Irán. A hasadóanyagokhoz (magas dúsítású uránhoz vagy plutóniumhoz) való könnyebb hozzáférés miatt az építkezés ma már nem államok, hanem akár nem állami szereplők, például terrorszervezetek számára is lehetséges.

A nukleáris országok osztályozása¶

Stirling és Johnstone (2018) 45, nukleáris energiát katonai és/vagy kereskedelmi célokra használó országot kategorizált a 195 ENSZ-tagállam közül. A geopolitikai-katonai felhasználás szempontjából a következő kategóriákat állapították meg: az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagjai; a hivatalos vagy nem hivatalos nukleáris fegyverrel rendelkező államok; nukleáris tengeralattjáró kiépítésére alkalmas kapacitással rendelkező országok; „regionális hatalom” státuszú államok. A kereskedelmi felhasználás szempontjából a következő kategóriákat különböztetik meg: nukleáris energiát konvencionálisan használó országok; kiterjedt (6 GW feletti) bővítési tervekkel rendelkezők; mérsékelt (6 GW alatti) bővítési tervekkel rendelkezők; kereskedelmi felhasználás bővítési tervek nélkül; moratóriumot vagy fokozatos kivezetést alkalmazó országok.

Az adatok egyértelmű korrelációt mutatnak a katonai és kereskedelmi tevékenységek között: a regionális hatalom státuszú 23 ország közül 21 rendelkezik kereskedelmi nukleáris energiával (kivételek Ausztrália és Egyiptom), és ez a 21 magában foglalja az összes (tíz) olyan országot, amely eddig katonai nukleáris technológiát fejlesztett (egyetlen kivétellel, Észak-Korea). A legerősebb korreláció az ENSZ BT állandó tagsága és a Nemzeti Atomfegyver-terjedés Elleni Szerződés (NPT) szerinti hivatalos nukleáris fegyverállam státusz között mutatkozik, amely tökéletes egyezést mutat az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság, Franciaország, Oroszország és Kína esetében. A kereskedelmi bővítési programok terén is csak nyolc (8) ország (Dél-Korea, Szaúd-Arábia, Dél-Afrika, Kína, India, az Egyesült Királyság, az Egyesült Államok és a 2021-es bejelentést követően Franciaország) tervez 6 GW feletti kapacitásbővítést. Brazília az egyetlen nukleáris tengeralattjáró-kapacitással rendelkező ország, amely nem folytat kereskedelmi nukleáris programot, de határozottan törekszik az ENSZ BT állandó tagságára.

A három nukleáris szuperhatalom¶

Egyesült Államok¶

Az Egyesült Államokban hagyományosan a legnagyobb a szétválasztás a katonai és a kereskedelmi szektor között. A Hanford-i plutónium-komplexum és a Oak Ridge-i magas dúsítású urán révén az ország nem volt rászorulva a kereskedelmi reaktorok fegyverminőségű hasadóanyag-előállításra való irányítására. Ez az „előny” azonban nem vezetett a kereskedelmi szektor sikerességéhez. A 2005-ös Energy Policy Act (EP-ACT) keretében a több mint 20 benyújtott támogatási kérelemből mindössze két reaktor épült meg, a Vogtle telephelyen (Georgia) 2023-ban, egy évtizedes késéssel és a tervezett költségek sokszorosával. A program másik célja az volt, hogy a 2005 óta hanyatlóban lévő szaktudás-bázist megőrizze SMR („small modular reactor”) és nem-könnyűvizes reaktor-koncepciók fejlesztésének támogatásával. Ezzel párhuzamosan az Egyesült Államok a nukleáris arzenál modernizálásába is jelentős összegeket fektet, ideértve az új generációs tengeralattjárókat, a légi és szárazföldi nukleáris robbanófejeket, valamint a nukleáris kapacitású repülőgépeket. A következő három évtizedre tervezett kiadások meghaladják az 1 000 milliárd USD-t.

Oroszország¶

Oroszországban (és korábban a Szovjetunióban) hagyományosan szoros a katonai és a kereskedelmi szektor összefonódása, amely az 1950-es évek elején kezdődött. Központi szerepet játszott a kettős felhasználású RBMK (Reaktor Bolschoi Moschtschnosti Kanalny) reaktortípus, egy csőben elhelyezett, grafitmoderátoros, forralóvizes reaktor, amely a csernobili baleset révén vált világhírűvé. Ez a típus egyidejűleg tette lehetővé a villamosenergia-termelést és a plutónium kinyerését, amit a fejlesztés kezdetén alkalmaztak is. A Szovjetunió felbomlása után Oroszország átvette a termelési és K+F kapacitások nagy részét, és stabilizálta a kapcsolatokat a többi volt szovjet köztársasággal, valamint a műholdállamokkal. A VVER-TOI (1 200 MWe) típusú új reaktor fejlesztése és a nem-könnyűvizes, különösen a gyorsreaktorok kutatása jelentős finanszírozásban részesült, miközben a nukleáris fegyverkészletet is kiterjesztették.

Kína¶

Kína a hidegháborús szuperhatalmak szintjére emelkedett, és ambiciózus megközelítésének köszönhetően nemzetközi technológiai vezető szerepre törekszik. 2024-ben 57 kereskedelmi reaktor volt a hálózatra kapcsolva (összehasonlításképpen: az Egyesült Államokban 94, Franciaországban 56), és további 27 állt építés alatt. Ugyanakkor a nukleáris energia a villamosenergia-ellátásnak csak 5%-át adta, 418 TWh-val. Kína különböző reaktortípusokat importált az Egyesült Államokból (AP 1000), Oroszországból (VVER) és Franciaországból (EPR), majd ezek alapján kifejlesztette saját típusát, a Hualong 1000-et (1 150 MWe teljesítményű könnyűvizes reaktor). Emellett Kína széleskörűen fejleszti a nem-könnyűvizes rendszereket is, beleértve a gyorsreaktorokat (CEFR, China Experimental Fast Reactor), a magas hőmérsékletű reaktorokat (HTR) és az olvadt só reaktorokat. Mindeközben a kínai nukleáris arzenált is gyors ütemben modernizálja.

Új belépő országok és az autokrácia¶

A nukleáris „reneszánsz” narratívája sok új belépőt feltételez, de a valóságban kevés új atomerőmű épül. Az elmúlt harminc év első új belépő országai közé tartozik Banglades, Törökország, Fehéroroszország, az Egyesült Arab Emírségek és Egyiptom. Más országok, például Szaúd-Arábia vagy Lengyelország (amely 1970 óta politikai programjában tartja a nukleáris belépést), mérlegelik a csatlakozást. A Világ Nukleáris Szövetség (WNA) több mint 30 potenciálisan érdeklődő országot tart nyilván, amelyek szállító országgal kötött együttműködési megállapodással vagy más tervekkel rendelkeznek.

2023-ban három új belépő országnál (Törökország, Banglades, Egyiptom) valóban elkezdődött az atomerőmű-építés. Mindhárom esetben az orosz Rosatom az exportőr, amely a nukleáris diplomácia e formájába jelentős pénzügyi forrásokat fektet. Törökország és Egyiptom fontos regionális hatalmak, Banglades (közel 200 millió lakossal) pedig a Dél- és Kelet-Ázsia közötti összeköttetésben játszik fontos regionális szerepet. Sorge et al. (2020) és Neumann et al. (2020) ökonometriai eredményei megerősítik a korábban másutt (Sovacool és Valentine 2010; Chung 2018) is megfogalmazott feltevést: a nukleáris belépés és az ország demokratikus berendezkedése között fordított korreláció figyelhető meg. Minél alacsonyabb egy ország demokratikus szabadságának szintje (amelyet a Freedom House indexe mér), annál valószínűbb, hogy az adott ország potenciális nukleáris új belépő. Ez a jelenség a nukleáris ipar és a centralizált politikai megközelítések közötti affinitással, valamint a kevésbé demokratikus országokban a vitás beruházásokkal kapcsolatos kevésbé intenzív köz- és parlamenti vitákkal magyarázható.

Összegzés¶

A fejezet négy legfontosabb tudományos hozzájárulása:

A nukleáris energia tudomány és hadviselés kettős természetéről szóló történeti elemzés — a fejezet részletesen dokumentálja, hogy a nukleáris technológia fejlődése a Manhattan Projekttől (1942) az első atombomba-tesztekig (1945) és a hidegháborús termonukleáris fegyverkezésig (1952-1955) szorosan összekapcsolódott a katonai célokkal, és hogy a „kereskedelmi” felhasználás csak másodlagos, marginális jelenség, amely a globális elsődleges energiatermelés mintegy 3%-át adja.
Az első és második nukleáris korszak közötti fokozatos átmenet koncepciója — Bracken (2012) nyomán a fejezet amellett érvel, hogy a bipoláris hidegháborús nukleáris korszakból a multipoláris, posztkoloniális második korszakba való átmenet nem éles töréssel, hanem fokozatos, átfedő átmenettel zajlott, amely már az 1964-es kínai vagy az 1974-es indiai nukleáris tesztekkel elkezdődött.
45 nukleáris állam geopolitikai-katonai és kereskedelmi kategóriák szerinti osztályozása — a Stirling és Johnstone (2018) által kifejlesztett tipológia egyértelmű korrelációt tár fel a regionális hatalmi státusz és a nukleáris ambíciók, valamint az ENSZ BT állandó tagsága és a nukleáris fegyverállam státusz között.
A nukleáris új belépés és az autokrácia közötti fordított összefüggés empirikus azonosítása — Neumann et al. (2020) és Sorge et al. (2020) ökonometriai eredményei megerősítik, hogy az alacsonyabb demokratikus szabadság szinttel rendelkező országok nagyobb valószínűséggel csatlakoznak a nukleáris új belépők csoportjához, ami a nukleáris ipar technikai komplexitásával és a centralizált politikai döntéshozatali struktúrákkal magyarázható.

A fejezet fő üzenete: a nukleáris energia fejlődése elválaszthatatlan a geopolitikai konfliktusoktól, a második világháborútól napjainkig, és napjainkban a három nukleáris szuperhatalom (Egyesült Államok, Oroszország, Kína), valamint számos másodlagos nukleáris hatalom és potenciális új belépő egymásra hatásában, a kereskedelmi és katonai felhasználás közötti szinergiák révén formálja a globális biztonsági architektúrát.

Forrás¶

Wimmers, A., Böse, F., Kemfert, C., & von Hirschhausen, C. (Eds.). (2026). Nuclear Power: Technology, Geopolitics, and Economics (Studies in Energy, Resource and Environmental Economics). Springer Nature. ISBN 978-3-031-99893-5. https://doi.org/10.1007/978-3-031-99894-2

Chapter 5: Nuclear Power and Geopolitical Conflicts: Classification of Nuclear Countries. In: Nuclear Power. Authors: Christian von Hirschhausen, Claudia Kemfert. Open access (CC BY 4.0). Eredeti oldalszám: 135-154.