Nuclear Power Plays: Armament, Disarmament, and (Non-)Proliferation (Chapter 6)

Könyv: Nuclear Power: Technology, Geopolitics, and Economics (Springer, 2026) Szerzők: Maren Vieluf, Sophie Kretzschmar, Elisabeth Saar Eredeti oldalszám: 155-192 Open access: CC BY 4.0 (https://doi.org/10.1007/978-3-031-99894-2) Wiki raw: [books/ch06.md] szinkronizálva a könyv-feldolgozás során Forrás: [books/ch06.md] szinkronizálva a könyv-feldolgozás során

Bevezetés: a nukleáris fegyverek helye a nemzetközi politikában

A nukleáris fegyverek birtoklosaiknak a nemzetközi kapcsolatokban egyedülálló alkupozíciót biztosít. A nukleáris elrettentés (nuclear deterrence) lényege, hogy a fegyverek használatával való fenyegetés puszta léte is visszatarthatja az ellenfelet egy konfliktus kirobbantásától. Schelling (1966) megfogalmazásában a nukleáris elrettentés hiteles működtetése olyan pusztítással és hosszú távú szenvedéssel való fenyegetést jelent, amelyet más fegyvertípus nem képes előidézni. Az Egyesült Államok 1945 júliusában tesztelte, majd augusztusban bevetette az első nukleáris fegyvert Hirosima és Nagaszaki ellen, ami azóta is meghatározza a nukleáris diskurzust. Az azóta eltelt időszakban további hét állam tesztelt nukleáris eszközt, összesen több mint 2000 nukleáris robbantást hajtva végre. Izrael széles körben elfogadottan nukleáris állam, de az 1979-es "Vela-incidens" óta nem erősítette meg hivatalosan fegyverkészletét; az izraeli nukleáris opacitás (nuclear opacity) a mai napig tart.

A nukleáris fegyverek Schelling (1960) szerint azonnal megváltoztathatják bármely konfliktus jellegét. Az USA kivételével egyetlen állam sem mert nukleáris fegyvert bevetni harci körülmények között, ami alátámasztja a nukleáris tabu fogalmát (Tannenwald 2007). A kilenc nukleáris fegyverrel rendelkező állam együttesen több mint 12 100 nukleáris robbanófejet tart birtokában, közülük négy (India, Izrael, Pakisztán, Észak-Korea) kívül esik az atomsorompó-szerződés (NPT) közvetlen hatókörén. A nukleáris tabu fogalma szerint a nukleáris fegyvereket a stigmatizáció miatt nem vetik be újra, bár ez a norma formális jogi kötőerővel nem bír. A globális nukleáris rendet az NPT köré szerveződő, egymással összefüggő és gyakran egymásnak ellentmondó érdekek hálója jellemzi. A nemzetközi közösségben továbbra is fennáll a megosztottság a nukleáris elrettentést támogató és a "Global Zero" (nukleáris fegyverektől mentes világ) mellett érvelő államok között. A fejezet négy egymással összefüggő koncepció mentén tárgyalja a nukleáris kérdést: fegyverkezés, terjedés, nonproliferáció és leszerelés.

A nukleáris fegyverkezés és terjedés technikai és politikai alapjai

A nukleáris fegyverek megszerzéséhez egy államnak egyaránt kell technikai képesség és politikai akarat. Technikai oldalról elengedhetetlen az urán dúsítása (nagy dúsítású urán, HEU esetén), a plutónium termelése és reprocesszálása, valamint a szállítórendszerek (rakéták, bombázók, tengeralattjárók) kifejlesztése. Politikai oldalról a biztonsági fenyegetések észlelése, a geopolitikai ambíciók és a belpolitikai konszenzus játszanak szerepet. Jo és Gartzke (2007), valamint Monteiro és Debs (2014) szerint az államok akkor törekszenek nukleáris fegyverre, ha jelentős biztonsági fenyegetést észlelnek és a fegyvereket érvényes megoldásnak tekintik (akarat), vagy ha hozzáférnek a szükséges erőforrásokhoz és technológiához (lehetőség), esetenként mindkettő együttesen áll fenn.

A nukleáris energia felszabadításának fizikája: 1 gramm U-235 hasítása 10 milliószor több energiát ad, mint 1 gramm TNT elégésekor. A hasadási fegyverek két fő típusa az ágyú-típusú (gun-type, csak HEU-val működik, egyszerűbb) és az implóziós (plutóniummal is használható, nagyobb hatóerejű) kivitel. A modern termonukleáris fegyverek (hidrogénbombák) kétfokozatú konstrukciók, ahol egy implóziós hasadási szerkezet indítja be a deutérium-trícium fúziót. A trícium 12 éves felezési ideje miatt a "boosted" fegyverekben rendszeresen cserélni kell.

A nukleáris fegyverek hatáserejét kilotonnában (kT) vagy megatonnában (MT) mérik. Az első tesztelt eszköz (Trinity, 1945. július 16.) 21 kT volt, a szovjet Cár-bomba hozzávetőleg 50 MT, míg a hirosimai és nagaszaki bombák 15, illetve 21 kT hatóerejűek voltak. Az Egyesült Államok jelenlegi legnagyobb arzenáljában lévő fegyvere 1,2 MT, és több ezerszerese a legnagyobb hagyományos robbanószerkezetének (tipikusan 0,5 kT alatt). A nukleáris robbanások nemcsak több energiát szabadítanak fel, hanem minőségileg eltérő hatásokat is okoznak: magas hőmérsékletük révén hősugárzás, valamint kezdeti és maradvány radioaktív sugárzás (fallout) kíséri őket. A nukleáris tél (nuclear winter) forgatókönyve szerint egy India-Pakisztán konfliktus 100 darab 15 kT-s fegyverrel mintegy 27 millió közvetlen halálos áldozatot és további 255 millió éhhalált okozhat; egy teljes nukleáris háború több mint 5 milliárd embert érinthet.

A fegyverek megszerzésének korlátai közé tartozik a hasadóanyag (fissile material) előállítása. A HEU előállítása az U-235 izotóp dúsítását jelenti (jellemzően 90% fölé), amihez az U-238 és U-235 izotópok enyhe tömegkülönbségét használják ki, leggyakrabban gázcentrifugás technológiával. A plutóniumot az U-238 neutronbesugárzásával állítják elő atomreaktorokban, majd újrafeldolgozó (reprocessing) üzemekben kémiai úton választják el. A polgári üzemanyag-ciklus dúsítási és reprocesszálási technológiái "kettős felhasználásúak" (dual-use), ezért az IAEA 1960-as évek óta figyeli a nem nukleáris államok ilyen tevékenységeit.

Miért akarnak államok nukleáris fegyvert?

A nukleáris fegyverek megszerzésének három fő modellje különíthető el. A biztonsági modell szerint a fegyverek az elrettentést szolgálják külső fenyegetésekkel szemben. A belpolitikai modell szerint bürokratikus érdekek, katonai befolyás vagy politikai verseny hajtja a nukleáris programokat. A normamodell szerint a nukleáris fegyverek a modernitás, presztízs és identitás szimbólumai, amelyek az állam globális státuszát emelik. További tényezők a kutatási kapacitás, a vezetők nemzeti identitás-felfogása (Hymans 2007) és a nemzetközi támogatás: egyetlen nukleáris állam sem fejlesztette ki arzenálját teljesen elszigetelten (Kroenig 2011).

Az elrettentés kulcsa a hitelesség: az ellenfélnek hinnie kell abban, hogy az állam képes és hajlandó a nukleáris fegyver tényleges bevetésére (Nye Jr. 2023). Az "instabilitás-stabilitás paradoxon" (Snyder 1965) szerint a nukleáris elrettentés ugyan a nukleáris államok közötti háborút akadályozza, de egyben bátorítja ezen államokat korlátozott konvencionális konfliktusokba vagy proxy háborúkba bocsátkozni, különösen nem nukleáris államok ellen. Scott Sagan (1996) a nukleáris fegyverek politikai szimbólumként való értelmezésével bővítette a diskurzust.

A nukleáris leszerelés (nuclear latency) jelensége szerint több állam (Dél-Afrika, Argentína, Brazília, Németország, Olaszország, Japán, Dél-Korea, Svédország) technikai képességgel rendelkezik, mégsem törekszik nukleáris fegyverre, gyakran nemzetközi normákhoz való elköteleződés, szövetségesi tagság, illetve költség-haszon elemzések miatt (Fuhrmann és Tkach 2015). A kiterjesztett elrettentés (extended deterrence) keretében egyes államok szövetségesi nukleáris esernyőre támaszkodnak (Erästö 2023), míg mások saját képességeiket nukleáris ambíció nélkül tartják fenn ("hedging").

A külföldi nukleáris fegyverek állomásoztatása szintén a nonproliferáció eszköze volt. A hidegháború csúcsán több mint 20 állam fogadott be külföldi nukleáris fegyvert, gyakran saját tudta nélkül; az USA 7000, a Szovjetunió 800 nukleáris fegyvert állomásoztatott külföldön. A NATO nukleáris megosztási mechanizmusa ma is működik: Belgium, Németország, Olaszország, Hollandia és Törökország fogad be amerikai nukleáris fegyvereket. 2023-ban Belarusz beleegyezett orosz nukleáris fegyverek befogadásába, ami a hidegháború vége óta az első ilyen megállapodás orosz részről. A nukleáris fegyverek tilalmáról szóló szerződés (TPNW) 2021. január 22-én lépett hatályba; 2025 márciusára 94 állam írta alá és 73 ratifikálta.

A nukleáris balesetek kockázata azóta fennáll, hogy a fegyverek léteznek. Az 1962-es kubai rakétaválság során a Szovjetunió közepes és köztes hatótávolságú ballisztikus rakétákat telepített Kubába, és az amerikai tengeri blokád hat napig a nukleáris háború szélére sodorta a világot. Az 1979. november 9-i NORAD-incidenst, az 1983. szeptember 26-i szovjet Stanislav Petrov-esetet és az 1983-as "Able Archer 83" NATO-gyakorlatot egyaránt a nukleáris háború közelének tekintik. Az 1995-ös norvég rakétaincidens, a 2018-as hawaii téves riasztás, a 2019-es pulwamai indiai-pakisztáni válság és az orosz-ukrán háború során alkalmazott nukleáris retorika mind a fennmaradó kockázatokat jelzik.

A nukleáris kor hajnala: 1938-1945

A nukleáris hasadás felfedezése 1938-ban Lise Meitner, Otto Hahn és Fritz Strassmann munkájához köthető. A német Uranverein (urántársaság) 1939-ben indult, de a Heisenberg és Diebner vezette program erőforráshiány, stratégiai hibák és szövetséges bombázások miatt nem jutott el a működőképes fegyverig (Grunden és mtsai 2005). Az 1939-es Einstein-Szilard levél Roosevelt elnököt a német nukleáris fenyegetésre figyelmeztette, és kongói (Shinkolobwe), kanadai és csehszlovákiai uránlelőhelyekre hívta fel a figyelmet. Ez a levél vezetett a Manhattan Project 1942-es megalapításához Leslie Groves vezetésével és Robert J. Oppenheimer tudományos irányításával. Az 1945. július 16-i Trinity-teszt, majd a hirosimai és nagaszaki bevetés új korszakot nyitott a hadviselésben, és elindította a nukleáris fegyverkezési versenyt.

A hidegháborús fegyverkezési verseny és annak öröksége

A Szovjetunió 1949. augusztus 29-én a szemiszpalatinszki teszthelyszínen hajtotta végre első nukleáris tesztjét (Joe-1, 22 kT plutónium-eszköz); Truman elnök 1949. szeptember 23-án jelentette be az amerikai nukleáris monopólium végét. Az 1980-as években a két szuperhatalom együttes arzenálja meghaladta a 60 000 robbanófejet, beleértve az interkontinentális ballisztikus rakétákat (ICBM), a tengeralattjáróról indítható ballisztikus rakétákat (SLBM) és a stratégiai bombázókat. A kölcsönösen biztosított megsemmisítés (MAD) doktrínája határozta meg a stratégiai gondolkodást (Wohlstetter 1958).

Az uránbányászat a nukleáris fegyverkezés előfeltétele, és szorosan összefügg a gyarmatosítás és az őslakos közösségek kizsákmányolásával. Az afrikai államok a hidegháború alatt a nukleáris fegyverekkel rendelkező államok éves uránszükségletének 20-50%-át biztosították; a kongói Shinkolobwe bána az USA egyik legfontosabb szállítója volt (Hecht 2012). A Szovjetunió uránhiányát a kelet-európai szatellitállamok (Csehszlovákia, NDK) kitermelésével enyhítette; az NDK-beli Wismut vállalat 1946 és 1990 között a világ negyedik legnagyobb urántermelőjévé vált, és főként politikai foglyokat alkalmazott a kitermelésben.

Az Egyesült Királyság 1952. október 3-án a HMS Plym fedélzetén hajtotta végre első tesztjét az ausztráliai Montebello-szigeteknél. Az 1946-os amerikai McMahon-törvény a szovjet kémkedéstől való félelem miatt megszakította az amerikai-brit nukleáris együttműködést. Franciaország 1960-ban, Kína 1964-ben tesztelt. Az 1963-as Részleges Atomcsend Szerződés (PTBT) tiltotta a légköri, űr- és víz alatti teszteket, de a föld alattiakat nem (az ellenőrzés technikai korlátai miatt). Az 1950 és 1988 közötti nukleáris incidensek (bombázók, tengeralattjárók, rakéták ütközése és egyéb balesetek) a fegyverkezési verseny veszélyeit dokumentálják (Gregory és Edwards 1989).

A fegyverzetellenőrzési megállapodások közül kiemelkedik az 1972-es SALT I (stratégiai ballisztikus rakétahordozók korlátozása), az 1972-es ABM-szerződés (rakétavédelmi rendszerek korlátozása), az 1987-es INF-szerződés (közepes és rövid hatótávolságú nukleáris erők teljes felszámolása) és az 1991-es START-szerződés (kiterjedt helyszíni ellenőrzésekkel). A 2010-es New START 2026. február 4-én jár le, és Oroszország 2023-ban felfüggesztette részvételét; ez 50 év után először hagyja aktív kétoldalú nukleáris fegyverzet-ellenőrzési megállapodás nélkül a világot. Az ellenőrzési mechanizmusok fokozatosan bővültek: a SALT I csak "nemzeti technikai eszközökre" (NTM) támaszkodott, míg az INF és START már állandó helyszíni és rövid előzetes bejelentésű ("challenge") ellenőrzéseket is tartalmazott.

Az 1945 óta végrehajtott több mint 2000 nukleáris teszt megoszlása: USA (1030), Szovjetunió/Oroszország (715), Franciaország (210), UK (45), Kína (45), Észak-Korea (6), India (3), Pakisztán (2). Az utolsó ismert tesztet Észak-Korea 2017-ben hajtotta végre. A tesztek túlnyomórészt egykori gyarmatosított vagy őslakos területeken zajlottak (Kazahsztán, Ausztrália, Algéria, csendes-óceáni szigetek), ami súlyos egészségügyi, környezeti és kulturális károkat okozott. A tesztek a nukleáris jelzés eszközeként is szolgáltak; az NPT IX. cikk 3. bekezdése szerint a nukleáris fegyverrel rendelkező államok meghatározásának egyetlen kritériuma a nukleáris teszt elvégzése.

A nukleáris klub mai tagjai

A kilenc nukleáris fegyverrel rendelkező állam eltérő stratégiákat követ. India 1974-ben (Smiling Buddha) és hivatalosan 1998-ban tesztelt; soha nem írta alá az NPT-t; no-first-use politikát követ 1994 óta, bár ezt 2003-ban és 2018-ban enyhítette, lehetővé téve a vegyi és biológiai támadásokra adott nukleáris választ. Pakisztán az 1974-es indiai teszt után Kína segítségével fejlesztette programját, és 1998-ban tesztelt; Abdul Quadeer Khan, az URENCO-nál szerzett ismereteit kihasználva játszott kulcsszerepet, és a "hiteles minimális elrettentés" doktrínáját követi. Észak-Korea 2006-ban hajtotta végre első tesztjét; pontos robbanófejkészlete nem ismert, az A.Q. Khan-hálózaton keresztül szerzett technológiát, és ma már hosszú hatótávolságú rakétákat is üzemeltet, amelyek elérik az USA szárazföldi területeit.

A globális katonai készletek 2021-ben: 140 ± 10 tonna szeparált plutónium és 1290 ± 125 tonna HEU. A polgári készletek ezen felül mintegy 317 tonna szeparált plutóniumot és 42 tonna HEU-t tartalmaznak, amelyeknek nagy részét az USA és Oroszország tartja. Az Izrael által alkalmazott "nukleáris opacitás" (Animut) lehetővé teszi a nukleáris fegyverek létezésének fenntartását hivatalos bejelentés nélkül; az 1967-es hatnapos háború, az 1973-as jom kippuri háború és az 1979-es Vela-incidens tesztelte ezt a stratégiát. A kilenc nukleáris állam közül az USA és az Egyesült Királyság rendelkezik csak nyilvános kormányzati nyilatkozatokkal arzenáljáról; a többi esetében 10-30%-os bizonytalanságú szakértői becslések állnak rendelkezésre.

A nonproliferációs rendszer és kihívásai

Az atomsorompó-szerződés (NPT) a nonproliferáció legfontosabb intézménye, amely megtiltja a nukleáris fegyverek terjesztését, és a "nagy alku" (grand bargain) keretében a nukleáris államokat leszerelési tárgyalásokra kötelezi, miközben biztosítja a nukleáris technológia békés célú felhasználásának jogát. Az IAEA 1960-as megalapítása óta ellenőrzi a polgári célú nukleáris tevékenységeket; az 1991-es iraki titkos program felfedezése vezetett a Kiegészítő Jegyzőkönyv (Additional Protocol) bevezetéséhez, amelyet 2025-re 142 állam írt alá, és amely kiterjesztett ellenőrzési jogosítványokat biztosít az ügynökségnek.

A nukleáris fegyverektől mentes zónák (NWFZ) rendszere a Tlatelolco-szerződéssel (1967) kezdődött Latin-Amerikában, és ma a Csendes-óceán, Délkelet-Ázsia, Afrika és Közép-Ázsia területére terjed ki; Mongólia egyoldalú nukleáris fegyvermentes zónaként csatlakozott. Az atomszállítók csoportja (NSG) 1974-ben alakult (USA, Szovjetunió, UK, Franciaország, Németország, Kanada), ma 48 tagja van. Az Átfogó Atomcsend Szerződés (CTBT) az atomrobbantásokat tiltja, és a Nemzetközi Monitoring Rendszer (IMS) révén képes az 1 kT feletti robbantásokat világszerte, egyes környezetekben 0,1 kT-tól detektálni; az IMS Észak-Korea mind a hat, 2006 és 2017 közötti tesztjét azonosította.

Jelenlegi kihívások: (1) Irán nukleáris programja és a JCPOA 2018-as amerikai kilépése, valamint a 2025. június 12-i IAEA nemmegfelelőségi határozat és az azt követő izraeli-amerikai csapások; az E3 (Franciaország, Németország, UK) 2025-ben aktiválta a snapback mechanizmust, és szeptember 27-ig határidőt szabott Iránnak; (2) az AUKUS-egyezmény (2021), amelynek keretében Ausztrália, nem nukleáris állam, HEU-val (~93%-os dúsítás) üzemelő tengeralattjárókat kap, precedenst teremtve más államok számára; (3) a polgári nukleáris energia "reneszánsza", amely új típusú reaktorok (kisméretű moduláris reaktorok, SMR-ek) révén terjesztheti a nukleáris latenciát és új kihívásokat jelent az IAEA ellenőrzési rendszere számára.

Nukleáris leszerelés: cél és folyamat

A leszerelési vita két irányt követ: a "Global Zero" víziója a nukleáris fegyverek teljes eltörlését célozza, míg a folyamatorientált megközelítés a csökkentés lépcsőzetes folyamatát hangsúlyozza. A nukleáris igazságosság koncepciója a tesztek és bányászat által érintett közösségek tapasztalataira építve az államok felelősségvállalását szorgalmazza; a nukleáris fegyverek által okozott egyenlőtlenségek és strukturális igazságtalanságok a hagyományos biztonságpolitikai diskurzusban kevéssé kapnak helyet.

A leszerelés technikailag viszonylag egyszerű, a politikai feltételek bonyolultak. A folyamat csak akkor hiteles, ha átlátható, ellenőrizhető és visszafordíthatatlan. Az ellenőrizhetőség egyik kulcskérdése a hadfejek hitelesítése anélkül, hogy a tervezési titkokat felfednék (zero-knowledge protocol, Glaser és mtsai 2014). Az IPNDV (International Partnership for Nuclear Disarmament Verification) 14 lépéses leszerelési protokollt dolgozott ki. A "nukleáris régészet" (nuclear archaeology) módszertanával rekonstruálható egy állam korábbi nukleáris anyagtermelése; ezt alkalmazták a dél-afrikai leszerelés ellenőrzésére.

Dél-Afrika az egyetlen példa a teljes nukleáris leszerelésre: 1979 és 1989 között titkos programban hat működő és egy befejezetlen robbanófejet építettek HEU-ból, majd 1991-ben csatlakozott az NPT-hez, és az apartheid rendszer bukása után az IAEA-val együttműködve több mint 12 000 műszaki dokumentum feldolgozásával igazolta a teljes leszerelést. Ukrajna 1991-ben a Szovjetunió felbomlása után mintegy 1700 robbanófejet örökölt, ám az 1994-es Budapest Memorandum keretében (USA, Oroszország, UK biztonsági garanciái) lemondott róluk; e garanciák érvényessége a 2014-es krími annexáció és a 2022-es orosz agresszió óta megkérdőjeleződik. Kazahsztán és Belarusz szintén örököltek szovjet nukleáris fegyvereket, és mindketten a nem nukleáris útvonalat választották; Kazahsztán azóta a nukleáris leszerelés aktív támogatója, és otthont adott a CTBT-tárgyalásoknak.

Következtetések és kilátások

A fejezet végkövetkeztetése szerint a nukleáris fegyverek a második világháború óta meghatározzák a nemzetközi kapcsolatokat, és ez a közeljövőben várhatóan nem változik. Az új START szerződés 2026. február 4-én formálisan lejár, ami 50 év után először hagyja a világot aktív kétoldalú nukleáris fegyverzet-ellenőrzési megállapodás nélkül. A nonproliferációs rezsim többfrontos nyomás alatt áll: a JCPOA összeomlása, az AUKUS-szerződés által nyitott precedens, és a polgári nukleáris technológiák terjedése egyaránt új kihívásokat jelentenek. A klímaváltozás, a geopolitikai feszültségek és a polgári nukleáris infrastruktúra bővülése együttesen ösztönözhetik a nukleáris latencia kiterjedését.

A leszerelés jövője bizonytalan, de a "Global Zero" elérése nem lehetetlen. A siker kulcsa a nukleáris és nem nukleáris államok közötti párbeszéd újjáélesztése, az ellenőrzési technológiák fejlesztése, valamint a civil társadalom és a nukleáris igazságosság szempontjainak fokozott bevonása. Az ENSZ Közgyűlés 79. ülésszakának 2024. novemberi döntése egy kétéves, a nukleáris háború hatásait vizsgáló tanulmány indításáról jelzi, hogy a nemzetközi közösség továbbra is keresi az utat egy biztonságosabb világ felé. A kiberfenyegetések, a rakétarendszerek modernizációja és más új technológiák szofisztikált ellenőrzési mechanizmusokat tesznek szükségessé, miközben növelhetik a tévedésből vagy balesetből fakadó kockázatokat. A nukleáris fegyverek csökkentett jelentőségű jövőjéhez fenntartható nemzetközi együttműködés, innovatív ellenőrzési módszerek, az emberi károk rehabilitációja és a nukleáris fegyverek globális biztonságban betöltött szerepének újraértékelése szükséges.

Összegzés

A fejezet négy legfontosabb tudományos hozzájárulása:

1. A nukleáris fegyverkezés és terjedés integrált elemzése — A szerzők a technikai (urándúsítás, plutónium-reprocesszálás) és politikai (biztonsági, belpolitikai, normatív) tényezők együttes vizsgálatával magyarázzák az államok nukleáris döntéseit, kiemelve a nukleáris latencia és a kiterjesztett elrettentés szerepét.

2. A nonproliferációs rezsim aktuális válságának dokumentálása — A JCPOA 2018-as összeomlása, az AUKUS-szerződés által teremtett új precedens és az IAEA 2025-ös iráni határozata együttesen jelzik a multilaterális nukleáris megállapodások erodálódását.

3. Az ellenőrizhetőség és visszafordíthatatlanság operacionalizálása — A fejezet a zero-knowledge protokollok és a nukleáris régészet módszertanát alkalmazva járul hozzá a leszerelés-ellenőrzés tudományos diskurzusához.

4. A nukleáris igazságosság perspektívájának beemelése — A tesztek és bányászat koloniális, patriarchális és rasszista háttere, valamint az érintett közösségek tapasztalatai a hagyományos biztonságpolitikai elemzést emberi jogi és környezeti szempontokkal egészítik ki.

A fejezet fő üzenete: a nukleáris fegyverek teljes felszámolása a jelenlegi geopolitikai környezetben távolinak tűnik, de a több mint 12 100 robbanófej, a lejáró új START és a nonproliferációs rezsim gyengülése miatt a "Global Zero" elérése a nemzetközi biztonság egyik legfontosabb, mégis leginkább elhanyagolt feladata marad.

Forrás

Wimmers, A., Böse, F., Kemfert, C., & von Hirschhausen, C. (Eds.). (2026). Nuclear Power: Technology, Geopolitics, and Economics (Studies in Energy, Resource and Environmental Economics). Springer Nature. ISBN 978-3-031-99893-5. https://doi.org/10.1007/978-3-031-99894-2

Chapter 6: Nuclear Power Plays: Armament, Disarmament, and (Non-)Proliferation. In: Nuclear Power. Authors: Maren Vieluf, Sophie Kretzschmar, Elisabeth Saar. Open access (CC BY 4.0). Eredeti oldalszám: 155-192.