# Disposal of High-Level Nuclear Waste: Global Status and German Experience (Chapter ch16)

> **Könyv:** Nuclear Power: Technology, Geopolitics, and Economics (Springer, 2026)
> **Szerzők:** Jochen Ahlswede, Jan Graefje, Hendrik Schopmans
> **Eredeti oldalszám:** 447-482
> **Open access:** CC BY 4.0 (https://doi.org/10.1007/978-3-031-99894-2)
> **Wiki raw:** [books/ch16.md] szinkronizálva a könyv-feldolgozás során
> **Forrás:** [books/ch16.md] szinkronizálva a könyv-feldolgozás során

## Bevezetés: a nukleáris hulladék fogalma és kezelésének alapvető opciói

A nukleáris hulladékok biztonságos elhelyezése globális kihívás, amely nemzetközi együttműködést és nemzeti fellépést egyaránt igényel. A radioaktivitás az atommagok bomlása, amelyet részecskék vagy elektromágneses sugárzás kibocsátása kísér; ezt fizikai törvények kormányozzák, és biológiai vagy kémiai folyamatokkal nem befolyásolható. A radioaktív hulladék "kezelésére" három alapvető elvi lehetőség kínálkozik: a transzmutáció (radioaktív magok stabil magokká alakítása neutron-besugárzással), a hígítás (a hulladék térbeli szétoszlatása a koncentráció csökkentésére), valamint az izoláció (a hulladék tartós elszigetelése a bioszférától). A fennálló hulladékgazdálkodási stratégiák és technológiák mindegyike ezen opciók egyikére vagy kombinációjukra épül.

A transzmutáció ipari méretekben nem megvalósítható: a fizikai módszerek rendkívüli erőforrás- és időigényesek, és nem stabilizálnak minden radioaktív anyagot maradékmentesen. A hígítás csak korlátozottan alkalmazható - például radioaktív gázok kibocsátása vagy a fukusimai erőmű enyhén szennyezett hűtővizének tengerbe engedése. A nukleáris reaktorokból származó nagy aktivitású hulladék (HLW) különböző felezési idejű magokból áll, a másodperc törtrészétől több százezer évig. A keletkezett hulladék maradandó valóság, hosszú távú, kockázatalapú kezelést igényel, és jól illeszkedik az antropocén, a "technofosszíliák" és a "új entitások" (novel entities) fogalmához. A fejezet a kereskedelmi célú villamosenergia-termelésből származó HLW elhelyezésére összpontosít, és cáfolja azt a gyakran hangoztatott állítást, miszerint a HLW kezelése "megoldott probléma" lenne - ez az érv egyébként kulcsszerepet játszik a klímavédelmi és energiapolitikai vitákban, többek között az EU taxonómia "jelentős károkozás hiányáról" szóló kritériumainak értelmezésében (JRC 2021, BASE 2021).

## A radioaktív hulladék formái és azok kezelése

A "radioaktív hulladék" fogalma szubjektív kategóriáktól, társadalmi konvencióktól és jogi szabályozástól függ. Az IAEA 2019-es meghatározása szerint olyan anyagról van szó, amelyre "nincs további felhasználási előirányzat", és amelynek radionuklid-tartalma meghaladja a mentesítési szinteket. Az IAEA osztályozása hat kategóriát különböztet meg: az exempt hulladékot (EW), a nagyon rövid felezési idejű (VSLW), a nagyon alacsony szintű (VLLW), az alacsony szintű (LLW), a közepes szintű (ILW) és a nagy aktivitású (HLW) hulladékot. Az LLW és ILW jellemzően néhány évtizedtől néhány ezer évig terjedő felezési idejű radionuklidokat tartalmaz, és felszínközeli vagy mélygeológiai tárolókban helyezhetők el. A HLW ezzel szemben radioaktív bomlásából származó jelentős hőfejlődéssel jár, és nagy mennyiségű hosszú felezési idejű radionuklidot tartalmaz; ide tartozik a kereskedelmi, kutató és katonai reaktorokból származó kiégett fűtőanyag (SNF) és az újrafeldolgozásból származó hulladék.

A 2016-os adatok alapján (IAEA 2022) a világ szilárd radioaktívhulladék-készlete a következő: VLLW 14 760 000 m³ (ebből 2 918 000 m³ tárolt, 11 842 000 m³ elhelyezett), LLW 19 970 000 m³ (1 471 000 m³ tárolt, 18 499 000 m³ elhelyezett), ILW 2 872 000 m³ (2 739 000 m³ tárolt, 133 000 m³ elhelyezett), HLW 29 000 m³ (29 000 m³ tárolt, 0 m³ elhelyezett). Az atomerőművekből származó SNF mennyisége 390 000 tHM, amelyből 263 000 tHM tárolt, 127 000 tHM újrafeldolgozott. Az LLW/ILW elhelyezési folyamata több lépésből áll: gyűjtés és válogatás, kondicionálás (szilárdítás, tömörítés, mátrixanyagba - beton, bitumen, üveg - ágyazás), ideiglenes tárolás, majd végleges elhelyezés. Bár az LLW/ILW nukleáris fegyverek készítésére nem alkalmas, ún. "piszkos bombák" (dirty bombs) készítéséhez felhasználható.

## A nagy aktivitású radioaktív hulladék elhelyezésének kihívásai

A HLW biztonságos és védett elhelyezése jelenti a nukleáris hulladékgazdálkodás legnagyobb kihívását. Az 1950-es évek óta számos alternatív módszert (űrbe juttatás, mélytengeri eltemetés, antarktiszi "örök jég") vizsgáltak, de azokat magasabb biztonsági kockázataik miatt elvetették. A teljesen zárt üzemanyag-ciklus reménye szertefoszlott: az SNF nem hasznosítható teljesen, az újrafeldolgozás (Franciaország, Oroszország) csupán bizonyos anyagokat - uránt, plutóniumot - képes visszanyerni, és továbbra is jelentős mennyiségű HLW marad hátra.

A HLW elhelyezésének nemzetközileg elfogadott standardja a mély geológiai formációkban történő tartós izoláció, több száz méter mélységben, sódómok, agyag vagy gránit képződményekben, tervezett és természetes gátak kombinációjával. A végleges tároló megépüléséig a HLW-t a reaktor telephelyén lévő kiégett fűtőanyag-medencékben vagy speciális ideiglenes létesítményekben tárolják, száraz (konténerek, szellőztetett csarnokok) vagy nedves (vízzel telt medencék) módon. Az SNF plutónium-239-et tartalmaz, amely újrafeldolgozás után katonai célokra használható (Mark 1993). A jövőbeli alternatív reaktorkoncepciók - olvadt só reaktorok, nátriumhűtésű gyorsreaktorok - a hulladékelhelyezést minőségileg bonyolíthatják, mivel ezek kémiai összetétele jelentősen eltér a könnyűvizes reaktorok urán-oxid alapú üzemanyagától (Krall and Macfarlane 2018).

## Nemzetközi tapasztalatok a HLW kezelésében

Nincs átfogó és megbízható globális leltár a radioaktív hulladékról. Az IAEA "Spent Fuel and Radioactive Waste Information System" rendszere az 1997-es Közös Egyezmény keretében gyűjt adatokat, de ezek sem teljesek, sem naprakészek. 1954 és 2016 között a világ atomerőművei hozzávetőlegesen 390 000 tHM kiégett fűtőanyagot termeltek; ennek mintegy egyharmadát újrafeldolgozták, a többi ideiglenes tárolásban van, és az utóbbiak 70%-a nedves tárolókban.

A nemzetközi szabályozási rezsim többszintű. Az 1997-es Közös Egyezmény (IAEA 1997) nemzetközi standardokat állít fel a kiégett fűtőanyag és a radioaktív hulladék biztonságos kezelésére, a tagállamok nemzeti programok kidolgozását és végrehajtását vállalják. Az 1972-es Londoni Egyezmény (és az 1996-os Jegyzőkönyv) tiltja a radioaktív hulladék tengerbe történő elhelyezését, az 1982-es ENSZ Tengerjogi Egyezmény (UNCLOS) a tengeri környezet védelmét szabályozza, az Átfogó Nukleáris Tesztstop Szerződés (CTBT) közvetve csökkenti a radioaktív kibocsátásokat, az 1998-as Bamakói Egyezmény pedig regionális szinten tiltja a veszélyes és radioaktív hulladék afrikai importját.

Európai szinten a 2011/70/Euratom irányelv kötelező érvényű az EU tagállamok számára, egységes biztonsági előírásokat teremt a HLW és SNF elhelyezésére. Minden tagállam nemzeti programot dolgoz ki a hulladék keletkezésétől a végleges elhelyezésig, felelősségeket, ütemezéseket és műszaki koncepciókat definiál, rendszeres felülvizsgálattal. A felelősség alapelve, hogy a hulladék elhelyezésének terhe a hulladékot termelő országot terheli. Az EU taxonómia keretében a pénzügyi ösztönzők hulladékelhelyezési követelményekhez kötése a tagállami haladást célozza (EC 2022), de ezek gyakorlati hatása egyelőre kérdéses.

Az IAEA és az OECD Nukleáris Energia Ügynökség (NEA) munkája egyenletes minimum-szabványok kialakítására irányul. Mandátumuk a nukleárisenergia polgári felhasználásának előmozdítását is magában foglalja; a reaktorfejlesztők és a nukleáris ipar szorosan részt vesznek munkájukban és befolyásolják a biztonsági szabványokat, ezért nem követik a függetlenség elvét olyan mértékben, mint a 2011/70/Euratom irányelv. Feltűnő, hogy a HLW biztonságos kezelése a nemzetközi fenntarthatósági vitákban marginális: az 1992-es Agenda 21 még tartalmazta, de a későbbi ENSZ Fenntartható Fejlődési Célok (SDG) közül kimaradt (Böse et al. 2024).

## Országos helyzet és ütemezés a HLW-tárolók megépítésében

A polgáril célú nukleárisenergia-felhasználás 1950-es indulása óta 2025 februárjában a világon egyetlen teljes mértékben működőképes nagy aktivitású hulladéktároló sem létezik. A fejezet 34, kereskedelmi villamosenergia-termelésben részt vevő országra terjed ki (beleértve Németországot, Olaszországot és Litvániát, ahol az erőműveket már leállították).

A 2025-2050 közötti ütemezésnél Finnország az élen jár: az Onkalo telephelyen azonosították a helyszínt, jóváhagyták a tárolót, megépítették a föld alatti létesítményt, és 2024-ben tesztüzemet indítottak; az első hulladék elhelyezése a 2020-as évek végén várható. Svédország a Forsmark telephelyet választotta és nemrég megkezdte az építkezést. Kanada és Svájc üzemeltetői konkrét helyszínt javasoltak; a licencelés még nyitott, a tényleges elhelyezés évtizedekre van. Kína, Franciaország és Oroszország potenciális helyszíneket azonosítottak és föld alatti laboratóriumokat hoztak létre; Belgium, Németország, Japán és az Egyesült Királyság folyamatai korai szakaszban vannak.

A 2050-2150 közötti ütemezésnél számos állam mély geológiai tárolót kíván építeni, de még nem indított helyszínkiválasztást. Hollandia 2100-ra tervezi a végleges döntést. Szlovákia és Szlovénia "dual-track" politikát folytatnak a nemzeti vagy többnemzeti tároló közötti választásban. Az Egyesült Államokban - ahol a legnagyobb az SNF-készlet - a Yucca Mountain telephelyet 1987-ben jelölték ki Nevada államban, de a tudományos megfontolások hiánya és a közvélemény ellenzése miatt a végleges elhelyezés értékelése határozatlan ideig leállt; az utóbbi években központi ideiglenes tárolókra összpontosítanak.

A helyszínkiválasztási megközelítések kulcskérdése a beleegyezés: a konszenzus-alapú (consent-based) megközelítésben a helyszínt az érintett lakosság vagy önkormányzat aktív jóváhagyása alapján választják, míg az összehasonlító (comparative) megközelítésben a biztonság maximalizálása és a kockázat minimalizálása az irányadó. Az összes ország HLW-termelésének kezdete és a végleges tároló megépítése között mindenhol jelentős időeltolódás van: Finnországban is fél évszázad telik el az első HLW végleges elhelyezéséig, az USA-ban és Franciaországban közel 70 év. A teljes folyamat - visszatöltés és végleges lezárás - egy-két évszázadot vesz igénybe. Ez önmagában biztonsági kockázat: a HLW jellemzően felszín feletti, néhány évtizedes élettartamra tervezett és engedélyezett létesítményekben van. A nemzetközi szabályozások mindeddig nem tudták rákényszeríteni az országokat a mély geológiai tárolók kiépítésére.

A nukleáris készletek növekedésével és az ideiglenes tárolók megtelésével egy teljes mértékben működőképes mély geológiai tároló sehol sincs a világon. Mindezek ellenére kormányzati, magán- és tudományos szereplők - köztük az IAEA, az OECD-NEA, az EU Közös Kutatóközpontja (JRC 2021) és a World Nuclear Association - "megoldott kérdésként" tüntetik fel a HLW elhelyezését, és a még empirikusan nem igazolt tároló projektekre hivatkozva a nukleárisenergia-termelést fenntarthatónak tekintik. A globális helyzet - a veszélyes hulladék termelése és a hosszú távú biztonságos elhelyezés közötti eltérés - fényében megállapítható, hogy a nukleáris energia megszegte és továbbra is megsérti az elővigyázatosság elvét.

## A németországi HLW-elhelyezés története

Németország a nukleáris hulladék elhelyezésének érdekes esete: kedvező kiindulási feltételei (korai nukleáris alkalmazás, fejlett ipar, erős állami kapacitás és tudományos rendszer, kedvező geológia) mellett az 1970-es években a nemzetközi élmezőnyben játszott (Möller 2009), ám több visszalépés után ma számos európai szomszédjától lemaradva küzd a kérdéssel.

A polgári célú nukleárisenergia-felhasználás Nyugat-Németországban 1955-ben indult a második világháború utáni nukleáris kutatási tilalom feloldását követően. Adenauer kancellár kormánya aktívan támogatta a nukleáris energiát. Az első kutatóreaktorok az 1950-es évek végén üzembe helyezett, a kereskedelmi felhasználás 1961-ben a Kahl prototípus-reaktorral kezdődött. Az 1960-as évekre felismerték a végleges elhelyezés szükségességét. 1957 és 1963 között Németország a sódómok alkalmasságának amerikai eredményeire várt; a hosszú sóbányászati hagyományok és az északi országrészben rendelkezésre álló sódómok miatt a só mint befogadó kőzet korán szóba került.

1965-ben a szövetségi kormány megvásárolta a bezárás előtt álló Asse II sóbányát, hogy radioaktív hulladék tárolójává alakítsa. A bánya stabilitási problémái és a vízbeáramlás az akvizíció előtt ismertek voltak. Az Asse II-t először kis mennyiségű hulladék geológiai elhelyezésére szolgáló kísérleti létesítményként használták, majd egyre inkább hulladéktárolóvá vált. Az Asse II soha nem esett át az Atomgesetz 1976-os módosítása szerinti engedélyezési eljáráson; a hulladéklerakás a törvény hatálybalépésével leállt, és a kutatás 1992-ig folytatódott. Idővel komoly problémák merültek fel, beleértve a vízbeáramlást, ami aláásta a német hulladékelhelyezési politika iránti bizalmat. A HLW soha nem került az Asse II-bányába.

Az 1970-es években a nukleáris kapacitások bővülésével a HLW mennyisége jelentősen nőtt. 1977-ben bejelentették a német integrált hulladékgazdálkodási központ koncepcióját Gorlebenben (az NDK határán), amely újrafeldolgozó üzemet, GDF-et és üzemanyaggyártó üzemet foglalt volna magában. A telephely kiválasztása mögött hiányoztak az átlátható tudományos kritériumok, ami tiltakozásokat váltott ki; az újrafeldolgozó üzem terveit elvetették, Gorleben ideiglenes tárolóként és potenciális végleges lerakóként maradt. Az 1976-os Atomgesetz-módosítás bevezette a "Proof of Provision for Waste Disposal" (Entsorgungsvorsorgenachweis) jogi eszközt: az üzemeltetőknek "reális terveket" kellett benyújtaniuk a kiégett fűtőanyag és hulladék biztonságos kezeléséről és elhelyezéséről, a kiégett fűtőanyag és hulladék termelését a hulladékelhelyezési megoldáshoz kapcsolva. A cél a hulladékgazdálkodási koncepciók összekapcsolása és az üzemeltetők hosszú távú kötelezettségeinek jogi lekötése volt. Az eszköz formális, homályosan megfogalmazott akadály maradt, amely nem vezetett tényleges megoldáshoz; az üzemeltetők 1994-ig kiégett fűtőanyagot küldtek külföldre újrafeldolgozásra (La Hague, Franciaország; Sellafield, Egyesült Királyság), ami csupán elhalasztotta a hazai végleges elhelyezést.

Az 1994-es Atomgesetz-módosítás a közvetlen elhelyezést és az újrafeldolgozást egyenrangú hulladékgazdálkodási stratégiaként kezelte. A 2002-es módosítás tiltotta az újrafeldolgozást, és a kiégett fűtőanyag ideiglenes tárolását írta elő a GDF-ben való végleges elhelyezés előtt. A növekvő elkötelezettség a közvetlen elhelyezés mellett a Gorleben-projekt előmozdítását jelentette, mivel az új atomerőművek üzembe helyezése a GDF megvalósításában elért "haladáshoz" volt kötve.

## Németország atomkivonulása és a HLW kilátásai

Az 1998-as kormányváltás fordulópontot hozott Németország nukleáris energiapolitikájában és HLW-gazdálkodásában. A 2002-es Atomkivonulási Törvény fokozatos kilépést kezdeményezett, és újraszervezte a GDF-helyszín keresését. A Gorleben kutatását felfüggesztették, és az Arbeitskreis Auswahlverfahren Endlagerstandorte (AkEnd) kidolgozta az új, átlátható helyszínkiválasztási kritériumokat. A 2010-es üzemidő-hosszabbítási politika után a 2011-es fukusimai reaktorkatasztrófa széles politikai konszenzussal járó végleges döntést hozott a német atomkivonulásról. 2013-ban elfogadták a Helyszínkiválasztási Törvényt (Standortauswahlgesetz), amely lezárta a Gorleben kutatását és újraindította a GDF-helyszín keresését. Az új folyamat célja a legjobb biztonságú helyszín azonosítása, amely a HLW-t legalább egymillió évre izolálja a bioszférától; az átláthatóság, a tudományos kritériumok és a közvélemény részvétele központi szerepet kapnak.

A folyamat kritikus gyengesége, hogy a törvény szerinti kiválasztás és döntéshozatal az üzemeltető BGE 2022-es közlése szerint legalább 2046-2068-ig, a felügyeleti hatóság által megrendelt tanulmány (Krohn et al. 2024) szerint a 2070-es évekig tart - ez jelentősen meghaladja a törvény által 2031-re tervezett döntéshozatali határidőt. A döntést jóváhagyási eljárás és építési fázis követi, a GDF üzembe helyezése a 21. század vége előtt nem várható, lezárása pedig a 22. század közepén esedékes. A felügyeleti hatóság a folyamat értékelését és gyorsítását szorgalmazza. A LLW/ILW tárolására a Konrad tároló jelenleg épül, 2002-ben engedélyezték 303 000 m³ hulladékra.

Összességében Németország kedvező előfeltételekkel rendelkezett a HLW GDF gyors és biztonságos megépítéséhez, és a problémát korán felismerte, ám a HLW-termelés és a biztonságos elhelyezés közötti időeltolódás nem csupán növekszik, hanem jelenleg nagyon bizonytalannak tűnik. Több tényező együttes hatása felelős: a feladat technikai és társadalmi összetettségének alábecslése, gazdasági érdekek és nem átlátható döntéshozatali folyamatok.

## Konklúzió

A nukleáris hasadáson alapuló villamosenergia-termelés közel hét évtizede után a HLW elhelyezésének globális helyzete továbbra is problémás. Néhány ország - Finnország és Svédország - előrehaladott, és hamarosan üzembe helyezheti mély geológiai tárolóit, de ezek kivételek, és a globális HLW-készletnek csak töredékét képviselik. A nemzetközi egyezmények és szervezetek lefektették a kormányközi szintű problémakezelés alapjait, de a bejelentések és az érdemi előrelépés közötti éles eltérés feltárult. A német HLW-elhelyezési erőfeszítések története felerősíti ezeket a kihívásokat: az ország, ipari és technológiai éllovás, fejlett nukleáris szakértelemmel, máig nem fejlesztett ki működőképes HLW-tárolót. A vitatott Gorleben telephely és a nukleárisenergia-használatról szóló szélesebb társadalmi viták a műszaki, politikai és szociális szempontok egyensúlyba hozásának nehézségeit hangsúlyozzák. Mindezek ellenére egyes nemzetközi szervezetek, tudományos intézmények és ipari képviselők továbbra is "megoldottnak" állítják be a HLW-elhelyezést - ez a téves ábrázolás a komoly és tartós infrastrukturális fejlesztést késleltetheti. Sürgős a jelenlegi stratégiák kritikus újraértékelése; ha az elővigyázatosság elvét komolyan vesszük, a működő és biztonságos elhelyezési infrastruktúrát a hulladék termelésének további növekedése előtt kell megteremteni. Paradigmaváltásra van szükség a reaktív, lépcsőzetes intézkedésektől a proaktív és koordinált fellépés felé.

## Összegzés

A fejezet négy legfontosabb tudományos hozzájárulása:

1. **A "megoldott probléma" narratíva cáfolata** - A szerzők szisztematikus globális áttekintéssel mutatják be, hogy 2025 februárjában a világon egyetlen teljes mértékben működőképes nagy aktivitású hulladéktároló sem létezik, és a legtöbb ország az 1950-es évek óta tartó HLW-termelés ellenére évtizedekre van a megoldástól. Ez aláássa a nukleáris energia fenntarthatóságáról szóló állításokat, amelyeket egyebek között az EU taxonómia kritériumainak értelmezésében is felhasználnak.

2. **Az időeltolódás mint biztonsági kockázat** - A HLW-termelés megkezdése és a végleges tároló megépítése, visszatöltése és lezárása közötti teljes időszak 100-200 év. Ez önmagában biztonsági kockázat, mivel a HLW jellemzően felszín feletti, néhány évtizedes engedélyezett élettartamú létesítményekben van. A nemzetközi szabályozás mindeddig nem ösztönözte hatékonyan a mély geológiai tárolók kiépítését.

3. **A német eset tanulságai** - Németország kedvező kiindulási feltételei ellenére a HLW-elhelyezés kérdését nem sikerült megoldania. Az Asse II bánya, a Gorleben koncepció, a Proof of Provision for Waste Disposal jogi eszköz és a 2017-es Helyszínkiválasztási Törvény együttesen mutatják a politikai, gazdasági és társadalmi tényezők összetett kölcsönhatását, amelyek visszatérően késleltetik a megoldást.

4. **Az elővigyázatosság elvének sérelme** - A fejezet amellett érvel, hogy a nukleáris energia megszegte és továbbra is megsérti az elővigyázatosság elvét, mivel a technológia alkalmazásának hatásai veszélyeztethetik a lakosságot vagy a környezetet, és nincs tudományos konszenzus a nem létező elhelyezési létesítményekről. Paradigmaváltásra van szükség: a hulladékelhelyezési megoldásokat a nukleárisenergia-használat alapvető előfeltételeként kell kezelni.

A fejezet fő üzenete: a nagy aktivitású nukleáris hulladék biztonságos, végleges elhelyezése globálisan nem tekinthető megoldottnak, és a nukleárisenergia fenntarthatóságáról szóló jelenlegi narratívák tudományosan nem tarthatók fenn. A HLW elhelyezésének tényleges megoldásához proaktív, koordinált, az elővigyázatosság elvén alapuló fellépésre van szükség, amely a hulladékgazdálkodási infrastruktúrát a nukleárisenergia-termelés alapvető előfeltételeként kezeli.

## Forrás

Wimmers, A., Böse, F., Kemfert, C., & von Hirschhausen, C. (Eds.). (2026). *Nuclear Power: Technology, Geopolitics, and Economics* (Studies in Energy, Resource and Environmental Economics). Springer Nature. ISBN 978-3-031-99893-5. https://doi.org/10.1007/978-3-031-99894-2

Chapter ch16: Disposal of High-Level Nuclear Waste: Global Status and German Experience. In: *Nuclear Power*. Authors: Jochen Ahlswede, Jan Graefje, Hendrik Schopmans. Open access (CC BY 4.0). Eredeti oldalszám: 447-482.