--- podcast: Decouple title: "The Birth of America's Nuclear Power Industry" guest: James Kralenstein host: Chris date: 2026-06-17 duration: ~63 min source: https://podcasters.spotify.com/pod/show/chris15401/episodes/The-Birth-of-Americas-Nuclear-Power-Industry-e3ktihv tags: [nuclear-industry, decouple, james-kralenstein, turnkey, westinghouse, ge, pwr, bwr, aec, nrc, nuclear-history, golden-age] --- # The Birth of America's Nuclear Power Industry — Decouple podcast ## Bevezető A Decouple podcast ezen epizódjában **Chris**, a műsorvezető, **James Kralenstein** visszatérő vendéggel beszélget az amerikai nukleáris ipar születéséről és aranykoráról. A beszélgetés középpontjában a turnkey szerződések korszaka áll — az a merész iparpolitikai döntés, amelyet a Westinghouse és a General Electric hozott az 1960-as évek elején, és amely elindította azt a láncreakciót, amelynek eredményeként 1962 és 1976 között az amerikai nukleáris kapacitás mintegy kétévente megduplázódott. A beszélgetés kontextusát az adja, hogy a nukleáris ipar újjászületése körüli mai vitákban — Jack Devaney, Brett Kugelmas, Alex Epstein írásai — gyakran felmerül az az érvelés, hogy egyszerűen vissza kellene térni a Gen-2 reaktorok építéséhez, hiszen az annak idején olcsóbb volt, mint a szén. Kralenstein e narratíva árnyalásával és történeleli pontosításával foglalkozik, miközben vázolja, miért volt ez az egyik leggyorsabban növekvő iparág az amerikai történelemben — és miért volt mégis fenntarthatatlan a modell, ami ezt a növekedést elindította. ## A nukleáris ipar születése (1950-es évek) Az 1950-es években az amerikai atomenergetika szinte teljes egészében a védelem szektorhoz kötődött. Az Atomerő Bizottság (AEC) a nukleáris fegyvergyártást és a nukleáris haditengerészetet támogatta. A polgári nukleáris energia ekkor még gyerekcipőben járt. Az AEC által lifebreított Power Reactor Demonstration Program (PRDP) célja az volt, hogy az ipart beindítsa a közüzemi szektorban. A program három hullámban több tucat reaktort építtetett a közüzemekkel közösen — az AEC a nukleáris oldalt fedezte, a közüzemek pedig a hagyományos egyensúlyi részét (balance of plant). A program azonban nem hozta át a kívánt áttörést. Kralenstein hangsúlyozza, hogy az 1950-es években egyáltalán nem volt egyértelmű, hogy a nyomottvizes (PWR) és forróvizes (BWR) reaktorok dominálni fogják a piacot: > "I don't think it was clear to anyone in the 1950s and 1960s that pressurized water reactors and boiling water reactors were going to dominate the space like they turned out to be dominating." A PRDP első hullámában épült reaktorok széles skálán mozogtak technológiailag: **Yankee Rowe** (PWR, Massachusetts), **Dresden** (BWR, Illinois, 197 MW — a legnagyobb az első hullámban), **Hallam** (nátriumhűtéses grafitmoderátoros, Nebraska), **Fermi-1** (nátriumhűtéses tenyészreaktor, Michigan). Későbbi hullámokban épült **Peach Bottom-1** (40 MW hőmérséklet-gázhűtéses reaktor, General Atomics), **Piqua** (organikus moderátoros, Ohio), valamint a Carolina-Virginia's Tube Reactor (nyomott nehézvizes). Mindezek kisméretű, 40–500 MW közötti reaktorok voltak, és egyik sem bizonyult gazdaságilag életképesnek. A PRDP utolsó hullámában épült **San Onofre-1** (Westinghouse háromhurok PWR) és **Connecticut Yankee** (Westinghouse négyhurok PWR, fél teljesítmény) már elérte a 430–500 MW-os tartományt, és megmutatta a méretgazdaságossági előnyöket. Kralenstein rámutat, hogy a haditengerészetnél sem volt egyértelmű a PWR dominanciája. **Rickover** — bár a Nautilus-tól és az S1W-től kezdve erősen támogatta a PWR-t — a Seawolf tengeralattjáróban nátriumhűtéses reaktort is próbált, amit később elvetett. A kereskedelmi szektorban pedig az első nagy teljesítményű reaktorok minden országban nem voltak LWR-k: az orosz Obninszk (5 MW, az RBMK prototípusa), a brit Calder Hall (gázhűtéses grafitmoderátoros), vagy az amerikai EBR-1 mind más technológiát képviseltek. A PRDP-demo reaktorok üzemi teljesítménye rendre rossz volt. **Fermi-1** olyan sokszor állt le, hogy olajkazánt építettek a turbina kihasználására. **Hallam** már az elejétől shared a coal boilerrel és egy nukleáris kazán egy turbina mellett. A legtöbb PRDP reaktort a demo program lejárta után leállították — még a viszonylag jól működő **Peach Bottom-1** is 1974-ben leállt, mert a ugyanazon a telepen épülő **Peach Bottom-2** és **-3** (1000 MW+ BWR4 Mark 1) nagyságrendekkel olcsóbbak voltak kilowattónként. ## A turnkey forradalom (1963–1966) A közüzemek 1960-ban nem tartották a nukleáris erőműveket versenyképesnek a szénerőművekkel. A PRDP-ben épült reaktorok — még AEC-támogatással is — nem érték el a szénparitást. **AEP** (American Electric Power) akkori vezetője, **Philip Sporn** 1962-ben kijelentette, hogy a nukleáris erőművek 50–100%-kal drágábbak lesznek a szénnél. A fordulatot a Westinghouse és a General Electric iparpolitikai döntése hozta el. Mindkettő — a Westinghouse Pittsburgh-ben, a GE Schenectady-ben — úgy döntött, hogy **turnkey szerződéseket** kínál: fix áron, határidőre készre épített erőműveket, ahol a NSSS-szállító (nuclear steam supply system) magára vállalja az összes kockázatot. Ez soha nem történt az amerikai közüzemi szektorban. A két vállalat tudatosan vállalta a több százmillió dolláros veszteséget, hogy elindítsa a közüzemek nukleáris megrendeléseit. ### GE és Westinghouse az 1960-as években Kralenstein emlékeztet arra, hogy a GE és a Westinghouse akkoriban a világ legerősebb ipari vállalatai voltak. A GE Thomas Edison öröksége, a Westinghouse George Westinghouse-é. A két cég: - Az amerikai villamosítás úttörői (villamos gépek, turbinák, generátorok) - A távvezeték- és kapcsolóberendezések fő szállítói - Háztartási gépek gyártói (mosógépek, szárítók, villan tűzhelyek) - A hadiipar jelentős szereplői (nukleáris haditengerészet, fegyvergyártás) - A GE emellett a gázturbinák (sugárhajtóművek) domináns gyártója - A Westinghouse eredetileg mozdonygyártásként indult > "These were huge industrial companies of scale that is hard to imagine the United States today having." A nukleáris ipar e vállalatok tevékenységének csak néhány százalékát tette ki, és szinte teljes egészében a védelmi szektorhoz kötődött — fegyvergyártás és nukleáris haditengerészet. A polgári nukleáris erőművek piaca lényegében nem létezett. ### A katalizátor: Oyster Creek A fordulópont **1963 decemberében** érkezett, amikor a GE megrendelést kapott a **Oyster Creek** erőművre New Jersey-ben — azzal, hogy az akkori legnagyobb nukleáris erőmű lenne. A GE turnkey szerződést kínált **132 dollár/kilowatt** áron (1963-as dollárban), ami az adott telephelyen olcsóbb volt, mint egy szénerőmű. A Jersey Central Power kijelentette, hogy az Oyster Creek-et pusztán gazdasági okokból építik — nem az AEC politikája vagy a technológia vonzereje miatt. Ez volt az a pillanat, amely legalább látszólag demonstrálta, hogy a nukleáris erőmű önmagában, gazdasági alapon is megverheti a szenet. Ezt követte a BWR-paletta gyors bővülése: - **Dresden-2** és **-3** (Illinois) - **Millstone-1** (Connecticut) - **Quad Cities-1** és **-2** (Illinois) - **Monticello** (Minnesota) A Westinghouse gyorsan reagált: **Ginna** (New York), **H.B. Robinson** (Carolinas), **Point Beach-1** és **-2** (Wisconsin), **Connecticut Yankee** (Connecticut) — mind turnkey, fix áras szerződésekkel. A **Bechtel** mint EPC-vállalat is belépett a piacra, és fix áras szerződéseket kínált (pl. **Turkey Point-3** és **-4**, Florida). ### A veszteségek mértéke A turnkey szerződések hatalmas veszteséget okoztak a gyártóknak (1960-as dollárokban): | Erőmű | Közüzemi ár | Gyártói költség | Veszteség | |-------|------------|----------------|-----------| | Oyster Creek (GE) | 90 M$ | 170 M$ | 80 M$ | | Quad Cities (GE) | 200 M$ | 448 M$ | 248 M$ | | Point Beach (Westinghouse) | 145 M$ | 329 M$ | 184 M$ | A Point Beach-nél a veszteség nagyobb volt, mint maga a szerződés értéke. Összességében a GE és a Westinghouse körülbelül **1 milliárd dolláros veszteséget** szenvedett el (1960-as dollárban) körülbelül 10–12 turnkey erőmű építésén — ez inflációval igazítva **több mint 12 milliárd dollár** (2026-os értéken). Kralenstein szerint ez hosszú távon mégis kifizetődő befektetés volt: a GE és a Westinghouse a turnkey korszak után dominálta az amerikai NSSS-piacot és a nukleáris üzemanyagpiacot — és 2026-ban is dominálja. A Bechtel pedig a legnagyobb nukleáris EPC-vállalat lett. ### A "too cheap to meter" mítosz A beszélgetésben Chris felveti a "too cheap to meter" mítoszát. Kralenstein árnyalja: az állítás, miszerint a nukleáris erőművek versenyképesek lettek volna a szénnel, valójában nem igaz. A turnkey erőművek a közüzemek számára olcsók voltak — de a gyártók tudatosan vállaltak hatalmas veszteséget. A valós építési költségek nagyjából kétszeresen felülmúlták a szénerőművekét. Az "olcsó nukleáris" tehát egy piacépítési stratégia eredménye volt, nem technológiai érettségé. ## A növekedés aranykora (1966–1974) A turnkey korszak vége után következett be az igazi robbanás. **1966 nyarán** a GE bejelentette, hogy nem kínál több turnkey szerződést. A Westinghouse — bár nem jelentette be hivatalosan — szintén kilépett a turnkey piacról. Meglepő módon a közüzemi ipar ezt **tapsolva fogadta**. Az *Electrical World* 1966. július 4-i számában megjelent szerkesztőségi így méltatta a GE döntését: > "This step by General Electric is probably the single most important single action that could have been taken to steer the utility industry back towards the traditional way of building power plants and restore the time-tested relationships among utilities, engineering, contractors and equipment suppliers." A szerkesztőségi szerint a turnkey végének alacsonyabb költségeket kell hoznia, erősebb versenyt, fejlettebb technológiát és erősebb közüzemi mérnöki csapatokat. Ez az optimizmus végül tévesnek bizonyult — de a megrendelések robbanásszerűen megnőttek. 1966 után az amerikai közüzemek tucatjával rendelték a nukleáris erőműveket. Kralenstein szerint ez a növekedés a valós technológiai érettség és a közüzemek önbizalmának éledése eredménye: úgy érezték, hogy a nukleáris erőművet már úgy építhetik, mint egy hagyományos szén- vagy olajerőművet, és a saját mérnöki kapacitásukkal olcsóbban meg tudják valósítani, mint a gyártók turnkey ajánlataival. ### A közüzemi önbizalom és a rate base A növekedés egyik kulcsfaktora a szabályozott közüzemi modell volt. A klasszikus megközelítésben az erőmű tőkeköltségét a lakossági/üzleti áramfogyasztókra terhelték rá (rate base), a közüzem pedig garantált százalékos profitot vont le a tőkeköltségre. A nukleáris erőmű különösen vonzó volt ebből a szempontból: **kiválóan tőkeigényes, de nagyon alacsony üzemeltetési költségű**. A profit a tőkeköltségen keletkezett, nem az üzemanyagköltségen — így minél nagyobb a tőke, annál nagyobb a profit. > "The ability to basically, the way that classically a new power plant would be built in a regulated utility would be essentially that the capital cost of that plant would be passed on to the rate payers with a guaranteed percentage of profit for the utility." Ez a modell mindaddig működött, amíg a költségtúllépéseket a közüzemi bizottságok "kifogástalannak" (prudent) minősítették. A közüzemek úgy gondolták, hogy a tőkeköltség-kockázatot a fogyasztókra háríthatják, sőt, a költségtúllépés növelheti is a profitukat. Ez erős ösztönzőként hatott a nukleáris beruházásokra. ### A flottaépítés logikája és a nagy beszállítók A négy fő NSSS-szállító a korszakban: - **Westinghouse** — PWR dominancia (a haditengerészeti örökségből: Bettis Atomic Power Lab, Shippingport) - **General Electric** — BWR dominancia (a Borax és Vallecitos kísérletekből) - **Babcock and Wilcox** (B&W) — eredetileg RPV-gyártó (Indiana), később PWR-szállító - **Combustion Engineering** (CE) — eredetileg RPV-gyártó (Chattanooga, Tennessee), később PWR-szállító Érdekes, hogy a B&W és a CE eredetileg nem NSSS-szállítók voltak, hanem **reactor pressure vessel (RPV) gyártók** — ők voltak az egyetlen két vállalat az Egyesült Államokban, amelyek nehézkovácsolási kapacitással rendelkeztek a reaktortartályok gyártásához. Sem a Westinghouse, sem a GE soha nem építette ki ezt a képességet saját maga. A fő EPC-vállalatok: **Bechtel** (domináns), **Sargent and Lundy** (Commonwealth Edison partnere), **Ebasco**, **Stone and Webster**. ## Gazdasági kihívások és a növekedés vége Az aranykor nem tartott örökké. Több egymást erősítő tényező állította le a növekedést az 1970-es évek közepén: ### Infláció és tőkeköltségek A legnagyobb hajtóerő a tőkeköltségek drasztikus növekedése volt — nem csak a nukleáris, hanem minden erőműtípusnál. **1966 és 1974 között**: - A szénerőművek költsége inflation-adjusted alapján **megduplázódott** - A nukleáris erőművek költsége átlagosan **ötszörösére nőtt** A nukleáris erőművek tőkeigényessége miatt a költségnövekedés sokkal erősebben érintette őket, mint a szénerőműveket. A szénárak is emelkedtek: 1966 és 1972 között a szén ára megközelítőleg megduplázódott (~4,5 dollár/rövid tonnáról ~7–8 dollár/tonnára), ami elméletileg a nukleáris számára kedvezett volna — de a nukleáris tőkeköltségek gyorsabban nőttek, mint amennyit az üzemanyagmegtakarítás kompenzált. ### Szabályozási szigorodás Az 1970-es évek elején több fontos szabályozói változás történt: - **Calvert Cliffs vs. AEC** (1971) — az AEC-et kötelezték a National Environmental Policy Act (NEPA) betartására, ami hűtőtornyokat, környezetvédelmi tanulmányokat és egyéb költséges követelményeket vont maga után - **Giambusco-levél** — előírta a csőütés (pipe whip) és a nagynyomású csőszakadások dinamikus hatásainak figyelembevételét, ami kiterjedt visszaépítéseket (retrofit) igényelt: csőtámaszok, kiegészítő tartósszerkezetek - **Browns Ferry-tűz** (1975) — tűzbiztonsági előírások szigorodása, tűzálló szegregáció - **Browns Ferry ATWS** (anticipated transient without scram) — a reaktor leállíthatóságának kérdése, öt sikertelen scram-kísérlet A meglévő erőműveket vissza kellett építeni az új előírásoknak megfelelően — csőtámaszok, standby liquid control rendszerek, tűzszigetelés. Ezek a retrofit-költségek jelentősen növelték a teljes beruházási költséget. Kralenstein megjegyzi, hogy a korai szabályozási környezet amúgy is rendkívül laza volt. A **San Onofre-1** esetében utólag kiderült, hogy a záróépítmény nem volt megfelelően árnyékolva — egy nukleáris baleset esetén a személyzet akut sugárterhelést kapott volna. A Southern California Edison-nak külön "Sphere Enclosure Building" építményt kellett emelnie, ami tömegzáró funkcióval nem rendelkezett, csak árnyékolást biztosított. ### A terhelésnövekedés lassulása A talán legfontosabb tényező a terhelésnövekedés (load growth) lassulása volt. A háború utáni robbanásszerű áramfogyasztás-növekedés, amely az 1950-es és 1960-as éveket jellemezte, az 1970-es évekre lelassult. A kisebb terhelésnövekedés azt jelentette, hogy a már megrendelt nukleáris erőművekre nem volt szükség — a pie, amelyre a tőkeköltségeket amortizálni lehetett volna, összement. > "Load growth is generally declining, or is starting to really slow down. And that load growth slowing down means that the pie that you could possibly amortize these costs of these nuclear power plants gets really, really reduced as well." A késői 1970-es és korai 1980-as években a megrendeléseket tömegesen törölték. Az AEC 1974-es felosztása (AEC → NRC) és a szabályozási környezet további szigorodása csak felerősítette ezt a folyamatot. ### A Peach Bottom-tanulság Voltak kivételek, ahol a közüzemek valóban olcsón tudtak építeni. **Peach Bottom-2** és **-3** (Philadelphia Electric Company) 1000 MW+ BWR4 Mark 1 reaktorok voltak, amelyek 1982-es dollárban **395 dollár/kilowatt** költséggel épültek — nagyságrendekkel olcsóbban, mint a Peach Bottom-1 40 MW-os gázhűtéses reaktora. Hasonlóan versenyképes volt a **Palisades** (393 dollár/kW) és a **Browns Ferry-2** és **-3** (1000 MW+ BWR-k). Ezek a nagyméretű LWR-ek ténylegesen versenyképesek voltak a szénerőművekkel — legalábbis az éjszakai (overnight) építési költség szintjén. A Peach Bottom ma 1400 MW-ra felfelé van módosítva (1300 MW nettó), és továbbra is a valaha épített legnagyobb nukleáris erőművek közé tartozik.## Technológiai fejlődés: PWR vs BWR és a méretnövekedés A PRDP korszakban számos technológiai irányt próbáltak ki — nátriumhűtéses gyors reaktorok (Fermi-1), gázhűtéses grafitmoderátoros reaktorok (Peach Bottom-1, Fort St. Vrain), organikus moderátoros reaktorok (Piqua), nyomott nehézvizes reaktorok (Carolina-Virginia's Tube Reactor). A méretgazdaságosság minden technológiánál egyértelmű volt: - **Peach Bottom-1** (40 MW HTGR) → **Fort St. Vrain** (330 MW HTGR): kb. **háromszor olcsóabb** kilowattónként, pusztán a méretnövekedés révén - **Peach Bottom-1** vs **Peach Bottom-2/3** (1000 MW+ BWR): nagyságrenddel (~10×) olcsóbb kilowattónként A General Atomics a Peach Bottom-1 tapasztalatai alapján a Fort St. Vrain-nel próbálta meg a HTGR-technológiát feljuttatni a kereskedelmi mércére. Bár a tőkeköltség jelentősen csökkent, a Fort St. Vrain üzemi teljesítménye annyira rossz volt, hogy a General Atomics és a Public Service of Colorado az 1980-as évek végéig nem tudta megoldani az üzemzavarokat — és ez a technológia végleg kudarcot vallott az Egyesült Államokban. A PWR/BWR duopólium a turnkey korszakban szilárdult meg. A Westinghouse a haditengerészeti PWR-örökségre épített (Bettis Atomic Power Lab, Shippingport), míg a GE a BWR-t választotta (Borax és Vallecitos kísérletek). A méretnövekedés üteme a turnkey érában: - **Ginna**: Westinghouse két-hurok PWR (~500 MW) - **Point Beach-1/2**: Westinghouse két-hurok PWR (~500 MW) - **H.B. Robinson**: Westinghouse három-hurok PWR (~700 MW) - **Connecticut Yankee**: Westinghouse négy-hurok PWR, fél-teljesítmény (~600 MW) — a Zion előfutára A turnkey korszak után a NSSS-szállítók világossá tették: **nagy méretben kell építeni**. A skálafelfelé irányult a 600 MW-os tartományból a 1000 MW+ tartományba, ahol a méretgazdaságosság valóban érvényesült. ## Tanulságok a mai nukleáris reneszánsz számára Kralenstein a beszélgetés végén a jelenre vonatkoztatja a történeti tanulságokat. A mai helyzet több szempontból párhuzamos az 1960-as évekkel: 1. **Olcsó alternatív üzemanyag** — ma a olcsó gáz tölti be a szén szerepét 2. **Közüzemi óvatosság** — a Vogtle és Summer kudarcok után senki nem jelentkezik önként 3. **Technológiai érettség kérdőjele** — az AP1000 és az EPR FOAK-egységei drágák és problémásak voltak Ugyanakkor Kralenstein szerint a mai helyzet bizonyos szempontból **jobb**, mint az 1960-as években: > "We actually have gone through the first of a kind reactors now. Those are built and operating and we know how to build them and design them." A probléma az, hogy az első építések — ahogy várható volt — drágák és problémásak lettek. A kulcskérdés: **hogyan lehet létrehozni egy új turnkey-korszakot?** Ki tud olyat nyújtani, hogy egy közüzem vagy off-taker fix áron, garantált határidőre megkapjon egy erőművet — olyan mérleggel, amely elég erős a kockázat viselésére, és nem lesz ösztönözve a költségek felfelé tornázására? Kralenstein nem ad kész választ, de felvázolja a két lehetséges utat: - **Nagy LWR-k** — a AP1000/NOAK megközelítés: a FOAK-problémákon már túl vagyunk, a következő egységeknek olcsóbbnak kell lenniük. De ehhez olyan entitás kell, amely fix árat tud garantálni és elég nagy mérleggel rendelkezik (kormány, japán kormány, vagy más nagy mérleggel bíró entitás) - **Kisméretű moduláris reaktorok (SMR)** — a kisebb tőkeigény miatt könnyebben felvállalható a turnkey-kockázat. De **Kralenstein figyelmeztet**: ez pontosan az volt, amivel az eredeti turnkey-korszak kezdődött — a kisméretű reaktorokkal —, és az a megközelítés kudarcot vallott, mert a kisméret nem volt gazdaságos. > "The irony is actually, that's where we started in the first turnkey era and we abandoned that approach because it just so did not work." ### FOAK vs NOAK A beszélgetés során felmerül a FOAK (first of a kind) és NOAK (nth of a kind) problémája. Az eredeti turnkey-korszakban a Westinghouse és a GE a FOAK-veszteséget vállalta, hogy NOAK-piacot teremtsen. Ma ugyanez a logika érvényes: valakinek vállalnia kell az első egységek költségtúllépését, hogy a sorozatgyártás (NOAK) gazdaságossá váljon. A kérdés: ki az az entitás, amelynek a mérlege elég nagy ehhez? ### A flottaépítés fontossága A történeti tapasztalat egyértelmű: a méret és a sorozatgyártás a kulcs. A Peach Bottom-2/3, a Browns Ferry, a Palisades mind azt mutatják, hogy a **nagyméretű, sorozatban épített LWR-ek** tudnak versenyképesek lenni. A PRDP kisméretű, változatos technológiájú reaktorjai egyikkel sem bizonyultak gazdaságosnak. ### Szabályozási stabilitás Az 1970-es évek szabályozási szigorodása — NEPA, Giambusco-levél, Browns Ferry-tűz — drasztikusan megnövelte a költségeket. A tanulság: a szabályozási stabilitás elengedhetetlen a flottaépítéshez. Egy turnkey-szerződés nem működik, ha a szabályozás a építés közben változik. ## Összegzés Kralenstein a beszélgetés végén nyitva hagyja a kérdést: ki fogja vállalni a kockázatot a nukleáris reneszánsz elindításához? A történeti példa — a Westinghouse és a GE, amelyek 12 milliárd dolláros (infláció-igazított) veszteséget vállaltak 10–12 erőmű építésén — ma nehezen elképzelhető. De a logika ugyanaz: valakinek el kell fogadnia a FOAK-kockázatot, hogy a NOAK-piac elinduljon. A beszélgetés legfontosabb tanulsága talán az, hogy az "aranykor" nem volt annyira arany — az olcsó erőművek olcsók voltak, mert valaki más fizette a különbséget. A nukleáris ipar tényleges méretgazdaságossága a **flottaépítésből** és a **sorozatgyártásból** fakad, nem az egyedi turnkey-szerződésekből. Akit ma a "lépjünk vissza a Gen-2-hez" narratíva csábít, annak érdemes emlékeznie: a Gen-2 sem volt olcsó — csak a veszteséget máshová könyvelték el. > "We are in a weirder situation and I would argue a much better situation than we were in the 1960s. Because we actually have gone through the first of a kind reactors now. Those are built and operating and we know how to build them and design them." A láncreakció újraindításához azonban — mint Kralenstein fogalmaz — valakinek meg kell nyomnia a gombot. A kérdés csak az, hogy ki, és milyen mérleggel.